Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Megmentetted édesapád életét...

2009.01.25

...mondták néhányan pontosan egy évvel ezelőtt...

Azt hiszem, próbálom tudatosan kerülni azt, hogy emlékezzek rá.

Azért, mert nagyon ,ijesztő, félelmetes és fájdalmasan nehéz volt... de mivel részletesen még soha nem írtam le, hogyan történt, most megteszem...

 

Olyan nagyon fakó és szürke volt az aurája......... semmi kedvem nem volt vele menni Dabasra, mert mogorva medve volt, akinek a gondjaitól, üzleti problémáitól már eszébe sem jut, mi az, hogy szeretem a családomat, vagy megkérdezni, hogy vagyunk......... persze szeret ő minket a maga módján, csak...... amikor nem jut idő rá és eszébe sem jut átölelni a közelieket, az olyan..... üres... hát miért élünk, ha nem a gyönyörű pillanatokért azokkal, akiket Földi életünk idejére magunk mellé választottunk...???

Az autóban ültünk, leállítottam a motort. Épp a telefonján tanítottam neki valami trükköt. Egyszer csak a fejéhez kapott, azt mondta: "-Úúúú, ez nagyon fájt...!" ... és többet már nem tudott mondani, nem tudott válaszolni nekem... csak láttam, hogy ezúttal nagy a baj... más lett az arcszíne, láttam a szemén, hogy nem ura önmagának, csak látszott, hogy elájulni készül........ ösztönösen a szívéhez kaptam és elkezdtem erősen nyomkodni a mellkasát és beszélni hozzá erőteljesen, hogy tartson ki. Láttam, hogy az ülésen nekidönti fejét a támlának, és nyitva maradt a szeme, de már nem látott... ahogy a szemébe néztem pupillái kitágulni látszottak..... ekkor érintett meg a halál lehelete... soha nem néztem még így szembe vele...

Azonnal tárcsáztam a mentőket, amit először elbaltáztam a remegő kezemmel és lelkemmel. A 107-et hívtam, én hülye, aztán ahogy meghallottam, hogy Rendőrség, jó napot kívánok, azonnal letettem és tudtam, hogy 104. Egyszerűen összeomlott a rendszer és beindult a vészprogram. Minden éles volt és világos, csak vészhelyzetre voltam beállva. Csak az ITT és MOST volt, az elszántságom, a mentés ösztöne, a kétségbeesés és valahol mélyen a mérhetetlenül erős hit és bizalom, hogy EGYSZERŰEN NEM LEHET SEMMI BAJ, MERT NEM ENGEDEM MEG!!!!

Szóval tárcsázás közben azonnal beindítottam az autót és már repültünk is a - szerencsénkre - két utcányira lévő Egészségügyi központba. Vezetés közben próbáltam érthetően, kivehetően elmondani a Mentősöknek, hogy mi a helyzet, kivel történik és hogyan és hol, szóval minden lényeget elmondtam, és pánik nélkül.... ma is csodálkozom...
Kettő perc telhetett el és odaértem. Kiszálltam, átrohantam a másik oldalra, kinyitottam az ajtót és láttam, hogy már nem él...... azonnal berohantam orvosért és "véletlenül" pont egy kardiológus rohant ki pár nővérrel. Ketten húztuk ki apát a kocsiból - alig bírtuk el, Jézusom, nem hittem volna, hogy egy magatehetetlen test ilyen nehéz tud lenni, ha ellazulnak az izmok... - és lefektettük a földre a hideg, fagyos betonra... a pulzust megnézve a doktor csak aggodalmas tekintettel egy "Ajjaj"-t rebegett félve, de határozottan és máris nyomkodni kezdte a mellkasát. Kiadta az utasítást, hogy azonnal fordítsam el a fejét és a nyelvét húzzam ki a szájából, nehogy megfulladjon..... és nyomkodta a mellkasát kitartóan és az édesapám fellélegzett................................. végre............ azt az örömöt, áhítatot, szeretetet, aggodalmat és reményt nem tudom leírni, amit éreztem.
Aztán mikor abbahagyta, megállt a szív........... folytatta újra és nem állt meg. És tovább, és tovább és már izzadt a doki a mínusz 5 fokban... és én csak tartottam a fejét. Eszméletét vesztve vett magatehetetlen lélegzeteket, és akkor pár percen belül megjöttek a mentők... azonnal szabaddá tették a mellkasát, eltépték az ingét és máris defibrillálták......... először nem maradt meg........ aztán újra.............. én akkor már telefonáltam huginak, aki így fogadta a hívást unott hangon: "- Szia Tesó, majd visszahívlak mindjárt, jó?" Erre én majdnem sírva és könyörögve, hogy kímélem is, de tudnia is kell azt mondtam: "- Tesó, ne tedd le kérlek, apát most élesztik újra!!!" Erre ő totális kétségbeesetten és pánikhatáron kérdezett vissza és megbeszéltük, hogy anyának majd elmondjuk, ha tiszta lesz, megmarad-e...... és hogy majd hívom még.

És harmadszor is defibrillálták és akkor visszatért....... később megnéztem, 12 perc telt el összesen a Mentők hívása és hugom hívása közt............ Akkor már az emberek körbeállták a parkolót és bámultak sokkoltan...... kérdezték, ki ez az ember...
A mentős rám nézett, kacsintott egyet és azt mondta: "-Nincs kedvem vezetni, hívunk egy helikoptert, jó?" .................. csak a leghalványabb mosoly kísérte a mondatot. Megdöbbentett ez a csodálatos viselkedés és lélekjelenlét, amit ezek az emberek odaadásukkal fűszerezve képviseltek.

Anyát is fel kellett hívnom, ekkor már eljött az ideje....... kicsengett a mobil és ő felvette. Azt mondtam neki, hogy ne ijedjen meg, apa rosszul lett, de már jobban van és itt vagyunk ahol és jó kezekben van. De ő csak kérdezgetett..... és én...... nem bírtam ki! Kitört belőlem az anya gyermek kapcsolatra oly jellemző, ANYA VÉDJ MEG, MERT OLYAN ROSSZ DOLOG TÖRTÉNT VELEM típusú anyaölbe bújós érzelemegyüttes és ......... sírva mondtam neki: "-Anya apa meghalt mellettem és újra kellett éleszteni....!!!!!" És anya teljesen sokkot kapott. Sírt, hisztérikus rohama lett és alig tudtam vele beszélni........ nem ezt akartam, de így alakult.... kijött belőlem....

Lényeg, hogy elindult autóval Dabasra és mikor kiderült, hogy hová viszik, mondtam neki, hogy értelmesebb, ha most hazavezetek és együtt bemegyünk utána.

A helikopter nem messze landolt a helyszíntől. A doktor kérdezett, próbáltam mindenre válaszolni...... és közben láttam az apukámat eszméletlenül, egy szál atlétában a hidegben a hordágyon és........ nincs rá szó, mit éreztem.... Aztán elrepültek és én nem mehettem velük természetesen...

Alig tudtam haza vezetni... siettem, mint állat.... tesó addigra otthon várt. Összeborultunk hárman, mint soha nem látott egység, akikben erő, igazi ERŐ, összetartás és szeretet van. Aztán elindultunk, cél a Honvéd kórház volt.

Bent nagyon nagyon sokáig vártunk.......... összesen vagy 8 órát..... ez a hosszú idő  elmondhatatlanul nehéz volt. Valamelyikünk mindig össszeomlott egy kicsit sírásban. Ilyenkor mi, többiek támogattuk......... találgattunk, reménykedtünk, támogattunk, hittünk. Minden ajtónyitásnál felálltunk, hátha őt hozzák, vagy olyan doki jön, aki tud valamit...... és nem és nem és nem...... étlen szomjan ültünk és járkáltunk ott órákon át.... aztán egymásba kezdtünk tolni egy kis vizet, meg valami szendvicsfélét, már alig emlékszem, mit.

És egyszer csak jött a doki és mi úgy figyeltünk minden szavára, mint talán még soha senkiére... elmondta, hogy nem stabil az állapota, életveszélyben van, mert nem teljesen tudják, mi történt és hogy az intenzíven van.

Szép lassan kiderültek dolgok... hogy mi is történt? Hát a végeredményt írom le. Elzáródott a koszorús ér és leállt a szíve...... hogy miért kapott a fejéhez az elején? Gondolom, oxigén hiányos állapotban ez a fájdalom talán normális.... Anya bent akart maradni nála éjjel, de nem lehetett... azt mondták, menjünk haza nyugodtan, és hívjuk őket bármikor, hogy érdeklődjünk...... nehezen akaródzott hazamenni. Láttuk őt egyszer, ahogyan a hordágyon viszik az intenzívre......... elmondhatatlan érzés volt, hogy csövek, drótok lógtak ki mindenhonnan belőle....... így látni az Édesapámat, akivel kapcsolatban törvényszerűen élt bennem, hogy erős és soha nem lehet baja, mert ő fix...... és nem.... Ennek a hitrendszernek bennem össze kellett omlania...

Aznap este táncfellépés előtti este volt főpróbával........ természetesen nem mentem el. De másnap a fellépésre igen. Minden szünetben két tánc között is hívtam anyát, mit tudott meg....... egyik beszélgetésünknél éreztem, hogy nagyon megrendült. Elmondta, hogy apát reggel ismét újra kellett éleszteni........ nem tudom leírni, mit éreztem. Küzdöttem a táncban megfeleléssel, a könnyeimmel, az összeomlással és közben azzal, hogy erős maradjak..... aztán mikor ezt megtudtam, azonnal elindultam hozzá, próba ide, vagy oda. Teljesen megértették, azt hiszem, ez természetes.......

Bementem a kórházba és egyből felengedtek az influenza járvány miatti zárlat ellenére, mikor mondtam, hogy mi a helyzet. Akkor még benne volt a játékban, hogy talán utoljára látom őt élve......... fent a hatodikon Anya és Tesó kint ültek a folyosón fakó arccal......... és összeölelkeztünk. Ez mindig jót tett.... megírtam sms-ben a hozzám legközelebb állóknak, mi a helyzet és mindenkit kértem, hogy imádkozzanak... Megkértem, gyógyító és spirituális barátaimat, hogy ahányan csak tudnak, küldjenek energiát, mert............ kell, nagyon kell........ Apa pengeélen táncolt...

Amikor végre bemehettünk......... jaj........ félelem és öröm keveredett ott bent az intenzíven. Az a sok pittyegés, amely mindegyike kis szívének egy dobbanását jelezte...... mindegyiknél féltünk, hogy nem lesz több, csak sípolás, amit az ember csak filmekből ismer. És azok a csövek........ Istenem... Aznapról nem sok emlékem van, csak talán annyi, hogy össze-vissza vizsgálták, hogy megtalálják, mi is volt a gond.

Este még elmentem a táncbemutatóra és a színpadra lépés előtt a szívemben Neki ajánlottam fel a táncot, amit szó szerint fájt eltáncolnom. Az arcomon mosoly volt, belül üvöltve bőgtem......

A másnap volt igazán gyönyörű.... soha nem felejtem el....... alig vártuk, hogy meglássuk, amint egy vizsgálatról éppen előttünk tolják be az intenzívre, mert akkor láthattuk. Aztán végre beengedtek minket egyesével. Mikor bementem hozzá elsőként a családtagok közül, láttam, hogy magához tért........ úúúúúúúgy örültem..... dobogott a szívem nagyon! És akkor megkérdeztem, hogy "-Megismersz Apa?" és ő bólintott, hogy igen. :-)))))))) a második kérdésem az volt, hogy "- Nem fáj semmid?" és ő gyengén jelezte, hogy nem. :-))) elsírtam magam, de csak úgy, hogy ne lássa....... motyogtam neki valamit, hogy kicsit rosszul lett, de minden rendben lesz és kijöttem........... akartam, hogy Tesó és Anya is lássák, érezzék, tapasztalják azt, amit én......... nagyon boldogan jöttek ki ők is a helyzethez mérten... :-)

A további napok hihetetlenek voltak....... rengeteget voltunk bent nála, gyakorlatilag 5 teljes napot........ mikor egyikünk már nem bírta, váltottuk egymást, de többnyire együtt voltunk ott. Állapota nagyon változó volt. Amikor kihúzták a torkából a csövet, mert nem kellett már lélegeztetni, az jó volt, de neki szenvedés......... a tüdejében, illetve hörgőinél összegyűlt váladéktól meg kellett szabadulnia és ez fájdalmas és végtelenül nehéz lehetett... gyenge volt, mint a harmat. De aztán erősödött és a harmadik napon már könyökét támasztva feljebb ültették és beszélgetett velünk. Hol tiszta volt az elméje, hol ködös......... volt, hogy agresszív volt. Ez gyakran előfordult és féltünk....... nagyon féltünk, hogy ha ez így marad, minket csak bántani fog majd....... nagyon durva és bántó dolgokat mondott nekünk, fájt, ahogy viselkedett velünk... ő nem emlékezett semmire és nem fogta fel, mi is történt vele,. Mi átéltük, ő nem, illetve másképp, ami történt. Egyre csak haza akart menni, hogy neki nincs semmi baja, meg hogy ez egy kísérleti állomás és hogy a zsiványok vajon mit akarnak tőle........... Nagyon nehéz időszak volt...... Közben beültettek az érbe egy tágításra funkcionált kis rugófélét, ami nyitva tartotta az eret... ezzel sokat nyertünk, ugyanott már nem kellett veszélyre számítani.

Rengetegszer újra kellett mesélni neki, mi történt vele, mert alig értette meg és alig hitte el. Mikor elhitte, megértette, nagyon meglepődött. Minden nap elmeséltük neki és minden nap megköszönte. Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki tehetetlen, csak történnek vele a dolgok........ Amikor már sétált a folyosókon, egyre csak agresszíven és türelmetlenül fogadott minket és mindig bántott minket a szavaival.... ez olyan időszak volt, hogy sajnos megfordult a fejemben, hogy én nem megyek be hozzá még egyszer, mert teljesen összetör, megszakad a szívem a fájdalomtól, hogy nem méri fel, mit éltünk át és teszünk érte nap, mint nap........ de tudatosítanom kellett, hogy az elméje és főleg idegrendszere még nem százas, tehát nem reagálhat nagyon másképp. És főleg: LEHETETT VOLNA SOKKAL ROSSZABB IS, ha pl. lebénul, vagy egyéb károsodást szenved........ de még emlékezetkiesése sem volt, kivéve az aznapot, illetve délutánt.

Beutalták szanatóriumba, mert bár látványosan gyorsan javult az állapota, figyelni kellett rá, mert nem kis dolgon ment keresztül...... ő pedig soha nem volt az a táborozós fajta, mindig ment a maga útján és nagyon nehezen viselte a szanatóriumot. Alig akart ott maradni...... és éreztük egy hét után, hogy ez nem is neki való......... egyszerűen csak békére vágyott, nyugodt otthoni környezetre és a tv-jére..... :-)) Így hát a kétszer 5 hét szanatórium helyett egy hetet sem volt bent talán..... durva módon követelte az autóját, hogy vigyük be, hogy legalább amíg bent van, kijárkálhasson. Mi pedig azt hittük, nem tiszta az elméje és hogy beülni volán mögé ilyen állapotban........ Azt hiszem, érthető, hogy nem nagyon hittünk neki, hisz olyan gyorsan gyógyult egy ilyen durva esemény után, hogy alig hittünk a szemünknek és annak, amit tapasztaltunk.
A telefonban üvöltözött velünk, hogy ha nem visszük be az autóját, hazajön gyalog, vagy akárhogy, így kénytelenek voltunk bevinni........ és pár napig nagyon aggódtunk, mi lesz, de egyszer csak mondta, hogy ő hazajön, mert nem is foglalkoznak vele és igaza volt! Csak kikészítették a szobatársai, és alig volt vizsgálat....... aláírattuk a papírokat és.......... ő vezetett haza.... :-)) Emlékszem, körbe sétált a tó körül és láttam, hogy úgy sétál, hogy gyenge... szóval hónapokon keresztül minden figyelmünk rá összpontosult. A szituációk váltakoztak: volt, hogy meg akartuk mondani, mit tegyen, volt, hogy ő akaratoskodott, mit akar tenni. Hogy mit lehet és mit nem? Majdnem mindent, amit a beteg szeretne és amitől jól érzi magát. Kis felügyelettel.....

Sokáig furcsa volt és a mai napig kicsit félelmetes vele lenni....... minden alkalommal, mikor már jobban is volt. Ha megláttam, hogy fakóbb az arca, megijedtem, nehogy rosszul legyen.......... Ijesztő volt minden dolog, amibe újra belefogott, mert nem tudtuk, mennyit bír.... Aztán még egy stand-et (azt hiszem, így kell írni) beépítettek neki egy másik helyre, mert veszélyben volt. De pont időben mentünk vizsgálatra.... alig hittem el, hogy velünk maradhat. Ma pedig alig hiszem, hogy ennyi időt kaptunk még együtt......... és tudod, megint nem használjuk ki. Nem vagyunk együtt, nem tudunk egymásról túl sokat...... de volt egy nap, mikor magától megölelt, közelített, megszeretgetett.... és bár sokszor megköszönte azóta, amit tettem,  úgy érzem - persze lehet, hogy rosszul, de - mégsem történt meg talán igazán szívből az, hogy alázat keletkezzen benne az Élet iránt. Nekem nem kell megköszönnie, boldogan, fejvesztve, azonnal és természetesen tettem, amit tettem. És igen, perceken múlt, lehet, hogy másodperceken..... de itt van és ez a lényeg. Büszke vagyok magamra nagyon, igen. Tökéletesen hajtottam vége azt, amit megbeszéltünk születésünk előtt. Nagyon bízott bennem, ha rám ruházta ezt a feladatot és én csak köszönni tudom. Hihetetlen tapasztalás volt és önismeret is számomra a katarzis mellett.

Láttam sokszor magam előtt a következő hónapokban, ahogy rosszul lett, rengetegszer felidéztem, nem direkt, csak eszembe jutott............ még soha nem sírtam annyit és olyan mélyen, mint amikor ez történt............ soha....... katarzisok katarzisa volt....

És tudod.... aznap egy másik táncos lánynak meghalt az apukája..... és őt nem tudták megmenteni....... nagyon szerencsésnek érzem magam, illetve spirituálisan is teljesen világos, mi miért történt....... hatalmas és nemes feladatot kaptunk egymástól...... nincsenek rá szavak, milyen mélyen érintett. Talán nem is kellenek rá szavak... 

Apa, még itt vagy! :-) Élj, ha már tovább élhetsz! Tedd meg, amit eddig nem! Megint pörögsz...... és ÉLSZ is vajon igazán? Élvezd végre, amiért eddig dolgoztál.....! Kérlek... és főleg és inkább: ÉLJ ÚGY, AHOGY TE SZERETNÉL.

ennyi.

ezt várnám magamtól is.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Anitának

(Katesz, 2009.02.09 21:25)

Kedves Anita!
Ezek nagyon kemény dolgok, és, hogy erősek vagyunk-e ilyenkor, vagy sem, csak akkor és ott derül ki az adott PILLANATBAN.
Kívánom, hogy sok szép dolog történjen Veled, ami segít, hogy megszépítse az emlékeket.

K

kosibaanita@citromail.hu

(Anita, 2009.02.09 21:04)

Erre nincsenek szavak!Én is még a mai napig is látom magam előtt amikor apám a véres kezével bekopog a konyhaablakon.Látom azt amit már anyáméknak nem engedtem meg.Halála előtt a teljes arcát látniahogy a csövektől eltorzult az arca.........és tudtam,hogy csak órák kérdése amíg "eláll"a vérzés.Nem lehetett elállítani.........